10. rész

Másnap a sátramból kilépve mosolyogva tapasztaltam ahogy az ismerős, hűs szellő megcsiklandozza az arcomat. Lehunytam a szemem és mélyen beszippantottam a hajnal friss illatát. Épp lélegzetvételem végére értem volna, amikor a vállamra csapott egy erőteljes kéz. Összerándultam és szemhéjaim azonnal felpattannak. Reflexből hasba rúgtam, egy férfi volt az. Úgy húsz, esetleg harminc esztendős lehetett. Hosszú fekete haja és szakálla volt, csupán egy nadrág és elnyűtt lábbeli volt rajta, mezítelen felsőtestét nagy, régi hegek tarkították. Gondolataim közt végre valahára azt is meghallottam, ahogy hangosan szitkozódva morgott:

- Asszony! Az ördög vigyen el a pokol hét bugyrába!

- Már elvitt - vicsorítok rá.

- Engem az nem érdekel.. Asha üzeni, hogy igyekezz. Elmentek a városba.

- Városba? Az rendben van, na de azt mondd meg rejtélyes idegen: Melyik városba, és miért?

- Talán számodra idegen vagyok, de itt mindenki jól ismeri a nevemet. Én vagyok Asha fivére.

- Szóval azt mondod a fivére vagy...de ostoba létedre nem csodálom, hogy még mindig nem árultad el a nevedet. - villantottam felé egy öntelt vigyort.

Válaszul mérges tekintetet villantott felém, s ökölbe szorított kezemet erősen megszorongatta. Olyan érzés öntött el, amit életem során csak párszor tapasztalhattam. Mintha több tucatnyi kés vagdosná az öklömet, amit ez a kedves úriember épp méltóztatott gyötörni. Válaszul ugyanolyan kedvességgel viszonoztam, lábamat meglendítve találtam el férfi mivoltára visszavezethető leggyöngébb pontján. El is engedte kezemet gyorsan, s a földre rogyott fájdalmában.
- Szemét - köptem le, majd ott hagytam. Sietős léptekkel Asha sátrához vettem az irányt. Mikor elértem, idegesen elhúztam az ajtóként funkcionáló nagy rongydarabot. Asha az asztalánál ült és épp szavakat vetett egy papírosra. Riadtan nézett hátra.

- Miért a bátyádat küldöd magad helyett? - kérdeztem ingerülten.

- Mivel mint látod, dolgom van. Mellesleg Marlon úriember és rusnyának se éppen rusnya, gondoltam összeismerkedhetnétek.

- Úriember?!! Háh, tréfálsz velem! - kacagtam fel gúnyosan - A te rendkívül udvarias fivéred majdnem összeroppantotta a csuklómat!

- Nem halsz bele...Alice, mi harcosnők vagyunk, bírnunk kell a fájdalmat és minden gyötrelmet. Meg kell szoknod. Ennek ellenére persze nem értem, mégis mi ütött a bátyámba, majd beszélek a fejével.

- Hát te igazán rendes vagy, köszönöm! - feleltem szarkazmussal teli hanggal - Mellesleg mi a hét pokolért kell a városba mennünk?

- Ezt most fejezd be, vagy elkergetlek a táborból! Itt én vagyok a vezér, te pedig nem egy hisztis falusi asszony vagy, hanem harcos, mégpedig az Igaz Nyilak tagja. A rinyálásoddal megszégyeníted a csapatunkat. Mellesleg nem mindegy, hogy miért látogatunk el a városba és, hogy hova is megyünk pontosan? Olyan vagy, mint egy sértődős kisgyerek. Viselkedj érett nőként!

- Tudod, nem a vezérünknek kéne lenned, hanem a vezetőnknek. Remélem, érzed a különbséget. Az igazságért küzdünk, de a táborunkon belül se simítod el az igazságtalanságot...mégis ki vagy te? -

Sebesen kiviharzottam a sátorból és felpattantam fehér hátasomra. Ideje volt indulni. Vagy velük, vagy nélkülük, de ma hajnalban elhagyom a tábort.