15. rész

Felkeltem rögtönzött ágyamról. Itt kell hagynom ezt a helyet. Már éppen kiléptem volna a barlang száján, mikor halk nyüszítést hallottam. Jobbra lestem, mire a farkas aggódóan pillantott vissza rám.
- Rendben, jöhetsz velem! Narsanak foglak hívni. - néztem rá derűsen. Szóval még emlékszem, hogyan kell őszintén mosolyogni. Nem rossz kezdet. Kiértem a havas hegycsúcsra. - Azt a büdös él..- morogtam magamban, majd visszamentem. Nemsokára egy őzbundát vállamra terítve tértem vissza. - Mehetünk, intézzük el a következő megbízatást! - Reméljük nagyobb sikerrel végződik majd, mint az előző. Mély levegőt vettem, a jeges szellő egy szempillantás alatt átjárta tüdőmet, s minden porcikámat felélénkítette. Tettre készen álltam. Ma végzek Alannel, és elfelejtem ezt az egészet. Úgy jobb lesz mindenki számára.

 Éppen csak ezt elhatároztam magamban, mikor egy nyílvessző tőlem alig egy hajszálnyira állt meg egy mellettem álló fában. Tudtam, hogy mi következik. Futásnak eredtem, nekiveselkedve a tüskés szárú bokrok seregének karjaimmal. Ott vágtak, ahol értek. Egy csapat feldühödött harcosnővel nem versenyezhettem. Vagy eltűnök, vagy élve felfalnak, s táncot járnak a frissen ropogósra sült holttestem körül. Az Igaz Nyilakról bármit eltudtam képzelni. Főleg azért.. Nos, mert én is a tagja voltam ennek a törzsnek. Az okát nem tudom, miért, de ezúttal az én bőrömre fájt a foguk. És a rohadt életbe is, ragaszkodom az átkozotthoz! Valójában már megint eljártak a gondolataim, miközben a vágások a karomon egyre mélyebbek lettek.
- Hiába menekülsz előlünk Alice! Tudod, hogy legyőzhetetlenek vagyunk. Add fel! És akkor talán megkíméljük a drága Alan életét!
- Fölösleges ilyesmivel fenyegetőznötök, mivel jómagam is végezni akartam vele. - feleltem, merő megvettéssel itatva mondandóm.
- Ezt örömmel hallom, ugyanis tőlem nem igen számíthattál volna bármire is. - nevetett fel a háttérben egy férfihang. Alan, az a szemétláda!
- Tudod, amíg te ott álldogáltál egy helyben, addig én... nem csak sóvárogtam Alan után.
- Menj a pokolba Asha! - sziszegtem. Már csupán a feltételezés is, hogy nekem tetszene az a féreg. Ugyanakkor, volt benne igazság. Egykor talán, én tényleg.. Hátra fordultam, és a szemükbe néztem. Ott ültek magosan-két ifjú lovon-akár egy nemes házaspár. Leereszkedően néztek rám.
- Már megtörtént. - kuncogott fel perverz mosollyal az arcán. Alan is önelégült képet vágott. Hát ez nagyszerű! Mint egy rohadt rémálom! Csodás! Akaratlanul is felnevettem.
- Biztosan.. Állatian boldogok lehettek! Kúrjátok egymást, megízlelitek halotti véremet a saját koponyámból, közben észre sem veszitek, hogy rohadtul más dolgokat képviseltek... Szép dolog is a szerelem!
- El vagy tévedve kislányom. - Elengedtem magamban a lekicsinyítő megszólítást - Mi mindvégig egy célért küzdöttünk. Szerinted mi másért lettünk volna ott megmenteni? Komolyan elhitted, hogy a démonok ejtettek teherbe? De hisz meddő vagy! És szerinted bármelyik szépnek található nőt érdekelné a volt barátod? Hahh! Eljátszotta, hogy szereti, majd egy idő után..történt egy kis baleset. Ugye megérted? Amúgy sem illettetek egymáshoz. Talán mint halott a holthoz. Tudod, egy fontos embernek felkeltetted az érdeklődését, és a mi dolgunk, hogy elintézzük a találkozásotokat, de ez így.. Túlságosan is egyszerű. Mulatni kívánok! Mit szólnál hozzá, ha tíz perc előnyt adnánk? - Kérdezte, akár a macska, ki önelégülten játszadozik a sebzett egérrel. Nem vártam meg, hogy befejezze mondandóját. Menekülnöm kellett, és túlerőben voltak. Egy harcos tudja, mikor kell felszívódni. Tövisbokrok között gázolva törtem magamnak utat. Az éles tüskék természetesen újabb sebeket ejtettek lábamon, és karjaimon, akaratlanul is vér serkent sérüléseimből.

Végtelenségnek tűnő idő eltelte után végre kijutottam a tüskés rengetegből, melybe addig kényszerültem. Körbenéztem, de egyelőre senkit sem láttam. Reszketve, magamat vonszolva, szétkaszabolt lábakkal jutottam el a közeli tisztás közepére, ahol rejtélyes módon egy csapóajtó lapult. A túlélés reményében felnyitottam.